Tíz színjátszó együttes vett részt, de az idén is kétszer ennyien neveztek be, és szerény becslések szerint is a benevezettek számának legalább a háromszorosát teszik ki azok, akik valamilyen formában dramatikus játékkal, színjátszással foglalkoznak a magyar iskolákban.
A számok mögött ott vannak azok a pedagógusok, akik egyedül vagy társakkal, száznál több iskolában vonnak szellemi körükbe gyerekeket. Mert róluk van szó: a gyerekekről. Mindig. Maga a tanító érdek nélkül, valamifajta pedagógusi esztétizálásból műveli a csodát, amit a gyerek lelki felszabadításának, kreativitása kibontásának, kiteljesítésének mondanak. Aminek műveléséhez nem elég „pusztán" az érzelmi kötődés, a pálya megszállottságig is elérő szeretete. Sokat és sokfélét kell – kellene – tudnia annak, aki gyermekeket egy-egy osztályközösség, dramatikus játszókör vagy drámapedagógia foglalkozás-sorozat oldott bensőségességéből kiemel, és valamely pódiumon, színpadon vagy éppen tornateremben, iskolai folyosón közönség elé állít. Nem elég a hivatás mindennapi végzéséhez nélkülözhetetlen lélektan ismerete, tanítói vagy magyar szakos tanári képesítés. Kell – kellene – egy manapság egyre többet emlegetett, szinte divatszóvá, amolyan pedagógiai ráolvasássá alakuló fogalom tartalmi ismerete is. Sokszor dobálódzunk vele, vívunk szellemi csatákat általa, mert előrántjuk olyankor is, amikor a téma már rég túlnőtt magán a fogalom lényegén.

(Részlet Dusza István: SZÉP, KOMOLY JÁTÉK írásából.)