Önmagában az a tény, hogy a Duna Menti Tavasz lassan huszonöt esztendeje létezik, s kezdetben a vers- és prózamondó gyerekeket is vendégül láthatta Dunaszerdahely városa, többet bizonyít, mint a puszta létjogosultságot. Oda eljutni sok színjátszó és bábuzó gyerek vágyai közé tartozik, ott díjat nyerni sok pedagógusnak jelent szakmai presztízst, de mindenekelőtt önbecsülést. Számos esetben tapasztalható a magyar alapiskolák igazgatói részéről az érdeklődés, a segítő szándék, de még mindig akadnak olyanok, akik legjobb esetben is csupán közönyösen veszik tudomásul az iskolájuk hírnevét öregbítő színjátszó és bábjátszó csoportok sikerét. Az meg egyenesen megdöbbentő, ha valamely pedagógus-rendezőt még akadályozzák is az áldozatos munkájában. Ha a Duna Menti Tavasz egy kicsit is hozzájárul a pedagógusok önbecsülésének erősítéséhez, akkor a jövőjét nem kell félteni, hiszen a hivatását szerető, olykor megbecsülést, néha csupán elismerő szavakat kapó pedagógusok megteszik a magukét a fennmaradásáért. Cserébe csak azt várják, hogy ne hagyják őket magukra, s ne feledkezzenek el róluk, amikor segítséget, szakmai támogatást várnak.